Az ember, akinek a felesége a színpadra vitte a teáját – Sting az Arénában...

Az angol sztár jelentős önkorlátozást foganatosítva összesen egy, az elmúlt 20 évben született dalt vitt színpadra tegnap este, cserébe viszont átnyújtotta a pályafutásának legjobb dalaiból álló katalógust.

És - tegyük hozzá gyorsan - adott egy tök jó koncertet. De mitől jó egy Sting-koncert?

Nos, semmiképpen sem attól, és mostanság nem is azért járunk megnézni Gordon Matthew Sumner fellépéseit, mert valami új, különleges, sosem látott és hallott dolog történik. Nem az invenció végett. Ráadásul nem csak az angol basszusgitáros-gitáros-énekes fellépésein nem történik ilyen, hanem egy ideje saját értelmezési tartományában úgy általában sem.

Jobban mondva sajnos egy ideje addig jó nekünk amíg nincsenek különösebb ötletei.

Pedig sajnos voltak ilyenek az elmúlt két évtizedben: a szimfonikus koncertprogrammal és -lemezzel még csak-csak megvoltunk, és ugyanez a helyzet például a legutóbbi, rockosra vett szólólemezével, 2016-os 57th & 9th című albummal, aminek a turnéján ugyancsak fellépett Budapesten (itt írtunk róla). De a Shaggy-vel felvett 2018-as 44/876 kifejezetten méltatlanra sikerült és kevés örömmel emlékszünk vissza például a téli regéket megidéző lantlemezére (If On a Winter’s Night) vagy a rettentően semmilyen The Last Shipre, ami egy musical (és annak nagylemezváltozata), de tulajdonképpen mindegy is, hogy mi, mert nem emlékszünk belőle semmire.

Az a jó nekünk, amikor koncertezik és klasszikus katalógusának legjavát állítja színpadra. Sok Police-t és szólódalokat, lehetőség szerint 1985 és 1999 közötti számokat. Sting rendelkezik önreflexióval, mert eszerint is jár el – két éve sem erőltette az aktuális számokat, most pedig, amikor az emblematikus szerzeményeinek újrarögzített változatait tartalmazó, egyébként teljesen indokolatlan My Songs című albumot turnéztatja, még inkább a besztof-tematika a rendezőelv.

Ez azt jelenti, hogy a budapesti koncertműsor összesen egy 1999 után született dalt tartalmazott, a Shaggy-vel közös lemezen hallható Waiting For The Break Of Day-t, azon felül a koncertműsor felét – igen dicséretes módon – Police-klasszikusok tették ki, a többit pedig szólólemezéről válogatta (a The Mercury Falling szerencsére, a The Soul Cages sajnos kiesett a szórásból).

Amikor ezeket a dalokat játssza Sting, akkor minden rendben van. Elképesztő formában van. 67 évesen rettentően jó pasi még mindig. Ha kell visszafogott és decens, ha kell macsó és energikus, és persze nem marad ki a romantikus trubadúr sem a szerepek közül. Ez utóbbit a legvégére, az akusztikusgitáros, szolid zenekari kísérettel elővezetett Fragile-ra tartogatja a közönségnek – előtte azonban 21 dal erejéig az összes arcát megmutatta. Azt pedig, hogy milyen frontember és zenekarvezető, nyilván felesleges is emlegetni.

Az este két érdekességet is tartogatott: az egyik, hogy hiányzott a színpadról a Stinggel a már említett 1991-es The Soul Cages óta együtt zenélő Dominic Miller gitáros, akinek egyébként idén jelent meg Absinthe című új szólólemeze. A családot fia, az ugyancsak gitáros, Rufus képviselte, akit már két éve is láthattunk Sting zenekarában (Dominic Millert a New Yorkban élő ausztrál gitáros, Ben Butler helyettesítette). A másik, ami nem igazi különlegesség, de mégis csak ínyenceknek szóló infó: a dobok mögött ismét az a Josh Freese ült, akit a Guns N’ Rosesból, az A Perfect Circle-ből és a Nine Inch Nailsből is ismerhetünk. Ja igen, az pedig kifejezetten kedves és vicces volt, hogy a ráadás előtt Trudie Styler, Sting felesége egy csésze teával jelent meg a színpadon.

Nos, tehát úgy volt minden jó, hogy nem történt semmi különös. Némi iróniával azt is megjegyezhetjük, hogy Stingnek tulajdonképpen felmentést is adhatunk új dalok, új lemezek, új projektek elkészítése alól. Nem minden egyes apró dolog csodálatos, amit tesz, de minden csodálatos dolga élvezetes még most, évtizedek után is.

(c) HVG.hu by Németh Róbert